játszodjunk karitatívosat

hogyne jutott volna eszembe saját tragédiám?... pár évvel ezelőtt Mátyásom nagyon fura orvosi leleteket produkált. Épp ebben az időtájban, igaz Húsvét előtt. Az orvos állt az eredményekkel a kezében, csóválta a fejét és borzasztó szavakat motyogott: leukémia? limfóma? hematóma? De mi ne izguljunk, húsvétkor a gyerekek nem szoktak meghalni... csodát kellett volna ebben látnom? nos, én nem láttam... nappal, mint minden jó anya, álltam a sarat... mosolyogtam, játszodtam, csak gyakrabban öleltem magamhoz csemetéim... de az éjszaka szőrnyű volt, tele kísértetekkel, szörnyekkel, kérdésekkel... eljött az a pillanat és az a nagyon ritka eset, hogy a férjemmel sem tudtam róla beszélni, pedig tudtam, hogy őt is ugyanazon a kínok marcangolják... de féltem, hogy ha kimondom az első szót a könnyeim végeérhetetlenül kezdenek folyni, patakká duzzadnak és felemésztenek...

 ingó-bingóságaink számbavétele után egy nagy kérdés ült meg bennem: ki lesz az, aki támogatni fog minket? az akinek fontosabb leszek én vagy a fiam, mint az új cipője, a legújabb telefonja, nyaralása, autója, kilója, könyve, kocsmázása, koncertje, bármilye... hogy gyűjtögetett pénzének kis hányadát ki szánna arra, hogy az én kínjaimat enyhítse? mert tudom és tisztába vagyok vele, hogy annyi segélykérés ér minket, hogy valahogy ellenállóak lettünk velük szemben. Pont az szűnt meg bennünk, ami miatt segítenénk: az érzelem... Pedig bármikor kerülhet bárki ebbe a helyzetbe, nem szabad elmenni mellette megvonva a vállat...

 Most a barátnőmet őrlik ezek a kétségek. Tegnapelőtt láttam játszóházas megbeszélésen. Azon az alkalmon, mikor olyan jó kedélyűen tudunk együtt lenni, egyezkedni, talán élcelődni is. A barátnőm mosolygott, mint mindig... csak néha révedt távolba a tekintete... és az este folyamán rádöbbentem, hogy már semmi sem lesz olyan neki, mint régen volt... nem addig, amíg számára sem jön el a megnyugvás, hogy minden rendben van, rendben lesz... van? lesz? hát, ez rajtunk múlik... és azon, hogy tudunk-e kiállni mellette barátokként a bajban... És kiállni mellette, mellettük minden rendelkezésünkre álló eszközzel...

ezen megfontolásból hívlak játékra titeket... Együtt sokra mehetünk és amit nem bír meg egy kicsiny család magában, azzal könnyedén elbánhat sok szerető, megértő szív...

 egy kislányért... aki két éves... súlyos kétoldali hallássérüléssel... sűrgős műtétre várva... játszodjunk érte... hogy esélye legyen lerajzolni a patak csörgedezését, a madarak csicsergését, a macska nyávogását...

A velem játszók között pedig két nyereményt sorsolok ki:

 egy szett ujjbábot (5 darabot), olyan állatokkal, amilyeneket a nyertes választ ki magának
  a következő játékszabályokkal:

• tedd ki a blogodra jól látható helyre a játékra való felhívást május 20-ig- bár nem feltétel, de hogyha egy blogbejegyzésben megemlíted, hogy te is a karítatív játék mellé álltál, azt külön megköszönném...

•  oszd meg a segélykérő linket (http://rozsaabigel.blogspot.com/) a facebookon, iwiwen, hi5, networkon... azon társasági oldalakon, ahol megfordulsz, amit használsz... és csatold a játék linkjét is, hogy minél többen tudjanak róla

• írj egy hozzászólást ide hozzám, hogy tudhassam, hogy indulni szeretnél a játékon

 hogyha pedig pénzt utalsz át a megadott számlaszám valamelyikére, akkor bekerülsz egy olyan virtuális kalapba is, ahol a nyertes egy amigurumi majmot kaphat, amit tetszőlegesen öltöztet fel ruhába, nadrágba (majd megegyezünk, hogy hogyan gondolod el)

• hogy a játék tisztességesen zajlódhasson (bár én teljes mértékig megbízok mindenkiben), mégis kérlek, hogy az átutalásról egy bizonyítványt küldjetek az email-címemre (andi3kosa kukac gmail pont com) - nem a pénz nagysága érdekel, hanem az, hogy tényleg önzetlenül segítetted ezt a családot...

A játékot május 19-én zárom..., 20-án sorsolom ki a két nyertest...
 
 És akkor a számlaszámok:

Ban.ca Transilvania cod SWIFT: BTRLRO22XXX

 lejben : RO13-BTRL-0130-1201-U06796XX

dollárban:RO37-BTRL-0130-2201-U06796XX

euróban: RO85-BTRL-0130-4201-U06796XX

forintban: RO83-BTRL-0131-2201-U06796XX 

pénz átutalni paypalon keresztül is lehet... ehhez nem kell feltétlenül paypal- konttal rendelkezni, csak egy internetes vásárlásra alkalmas kártyával (természetesen ha bárki segítségre szorul, segítek neki)... fizetni pedig az ardai.zilah@yahoo.com - ra lehet

nahát...

... végre eljött az idő, hogy papírt vágjak, ragasszak... és erre bezárt a város egyetlen kreatív boltja... hogy mik nincsenek...

ismételten utak... döntésekkel

 azt szokták mondani, hogy a bizonyosságnál csak a bizonytalanság rosszabb... állítom, néha tényleg így van...

  ezelőtt egy évvel érkezett egy levél a scrap.hu szerkesztőségéből, hogy a frissen debutált "mint a régi szép idők" házi praktikás kihívás házigazdát keresne, nem-e vállalnánk be egy kedves alkotótárssal... azt hittem kiszököm a bőrőmből... méghogy én??? sokáig nem is értettem, miért pont én... és természetesen bevállatam... egy éven át kihívtunk... hu, nagyszerű dolog volt egyeztetni Adrival, márcsak ezért is megérte... törtük a kobakunkat, összedúgtuk virtuális fejünket, hogy hogy s mint... aztán próbáltuk mi megvalósítani... elmentettem a levelezésünket, most nosztalgiából visszaolvastam... jókat derültem rajta... aztán, annyira örömködtünk minden feltöltött alkotásnak... az ötleteknek, megoldásoknak... sokszor gondolkodtunk előre, hogy vajon ha ez lenne a téma, melyek  lennének a megoldások... és mikor azt hittem, hogy már mindent kimerítettem, ti bizonyítottátok be, hogy dehogy, megoldás rengeteg van... más is mint az enyém...

  ültem az ágyban éjszakákon át és mérlegeltem... hogy lenne jó?... megszakadni nem szakadtam meg a nagy munkában és azt is világosan láttam, hogy mostanság csak a kihívás köt a scraphez (és mi lesz, ha még ez sem lesz?)... pedig milyen jó kis hobby... de lelkiismeretfurdalásom volt... aktívnak kéne lenni, kommentelni, fórumozni, blogokat olvasni, de ahhoz kéne még egy óra a 24 mellé, vagy még egy nap a hetedik után... arra gondoltam, hogy ezt más milyen jól, sokkal jobban csinálná mint én mostanság... és mivel többedszeri nekifutásra is így láttam a dolgokat, vettem egy mély levegőt és megírtam, amit meg kellett írnom... így lett bizonyos a bizonytalan... hogy bánom-e? néha igen... de tudom, hogy ez a helyes döntés...

és mint mondtam, eltelt egy év, egy eseménydús év... hihetetlen, hogy milyen hamar... és felkerült az újabb kihívás... és elkészítettem rá az oldalam... Isten tudja miért környékeznek mostanság e lányos színek (segítség!!!- Panni, mit tettél az anyáddal?)... lilában... és rájöttem, nagyon jó ez a szín...

 kicsi Áronról... itt még alíg tudott járni... kicsi ember volt, a nagy út előtt... a fotót meglomoztam (remélem azért látszik, mert elég sokat vacakoltam vele... oszt mikor meghallottam, hogy a fotós levágta a széleit, hajam majd kitéptem... szegény biztos nagyon csodálkozott, hogy ilyen túlexponált képet, hogyan tudunk készíteni a mai világban... és tönkretette a lomomat... pedig már többször mordultam rá, hogy LEGYENSZÍVES A FOTÓIMAT ÚGY NYOMTATNI, AHOGY KÜLDÖM)... Sanyi, azt szokta mondani, hogy úgy szoktam kifejezni a nemtetszésem, hogy majdnem én kérek bocsánatot :(((... biztos, ez az oka... de gyűjtőgetem a hangerőt...

utak, lépésenként... no, meg pihenők és kitekintők...

  ...utak... mindegyik visz valahova... önként vállaltak vagy a sors hozza elénk őket és mi nem tudunk nemet mondani a kihívásnak... tény, hogy utak vannak és visznek is valahova... kétségtelenül mindegyik... sokszor csak az út végét látjuk, pedig tudjuk,- elméletben legalább-, hogy a célhoz vezető út végigjárása legalább annyira fontos...
 ...tanulom ezen utakat... járni, menni rajtuk... és bár sokfele ágaznak, néha egyik a fontos, máskor más kap nagyobb hangsúlyt, a fontos mégis a lépés, mely előrevisz... mert minden hétmérföldes út egy lépéssel kezdődik, de a lépés visz előre is, végig a mérföldeken... lassan, kapkodás nélkül... minden akadályt csak a maga idejében és csak akkor ha felbukkan...
  ...néha pedig a pihenés a fontos... ma már tudom. Mert ez az elmúlt hetek tanulsága...  néha a pihenés visz előre... az is egy lépés az úton... és néha jó végigtekinteni a bejárt úton... megpihenni és visszanézni... talán így tisztázódik a fontossági sorrend...

  Ezekkel a lépésekkel csatlakozom Anikó újabb játékához... megtaláltam a mantrámat... Más is keresett, nézzétek meg, mit találtak... magukban, elsősorban...

  Bár hosszú az út és néha nagyon szétágazó, tégy egy lépést... előrevisz...

 

tavaszodik, virág nyílik

... és ha már tavaszodik és virág nyílik, gondoltuk, hogy ez lesz az új kihívás témája is... tavaszodjon és nyíljanak a virágok...  minél többen, minél színesebben, minél bőségesebben... csak már hozzák el a tavaszt...

... és igaz mindenkinél egy kis nagytakarításról is szól a természet újulása?... nohát, elő akkor a használt papírmaradékokkal és használjuk fel őket... legyen kevesebb a kupacban...

... én már elkészítettem az oldalam, de ez várható is volt nem? Semmi extra, csak úgy Andisan...

 ... és így a végére jöhet egy off is, nem? mindig nehezen viseltem a hosszúra húzódó nagytakarítást... főleg, hogy annyi helységet kellett végigsúrolni, -nyalni... most mégis nagy vágyam kerekedett a NAGYtakarításhoz... hogy érezzem végre, hogy az enyém a lakás a fejem fölött... vagy legalább legyek, lehessek annyi időt itthon, hogy alaposan kinyalhassam...

ez itt az én hazám

megtalálni a helyed egy város életében, szerintem nem egy könnyű feladat. Főleg nem, hogyha az ember már többedszerre vág neki. Nem mondom, hogy rajongtam az ötletért, mikor kiderült, hogy Zilahra költözünk, igaz, ez is már rég volt. Talán nyolc éve. De követtem a férjecskémet és azt hiszem bármerre vitt volna, vele megyek. De egy új város volt, tele idegenekkel és nem utolsó sorban egy más vidék, más szokásokkal. De mostmár eltelt jópár év azóta. És azt is megszoktam, hogy hazámnak, otthonomnak nevezzem. És közben meg is szerettem. Emlékszem sokszor mondtam, hogy itt semmi gyökerem (rossz ha az ember nem tud kimenni halotaihoz, ha nem ismeri a város időseit... nekem ez mind fontos volt... tanulni bölcs emberektől, hallgatni ősrégi történeteket, életbölcseleteket...), aztán kitaláltuk, hogy gyökeret verhetek ténylegesen, ha körbe- és beültetem a házunkat virágokkal. És bár férjecském sohasem rajongott a szobanövényekért eltűrte, hogy újabb és újabb cserepek jelentek meg (csak úgy zárójelben megjegyzem, ma már ő gondoskodik átültetésükről és néha rám is szól, ha netán hanyagolnám gondozásukat)...
 Azóta több téren is verem a gyökereket... És úgy érzem, hogy igenis megtaláltam a helyem, magam... És megismertem a vidéket, kincseit és rejtett zúgait is... szóval, erről szól az oldal...

 Az oldal Mónika vázlata alapján készült, Nóri kedvencének oldalát figyelembe véve... Mikor megláttam a vázlatot, tudtam ezt nem lehet kihagyni. Jó kis vázlat. Köszönöm Nóri és Mónika!
 Mint ahogy a Bingo kártyákat is Altalenának!